Denveri kilátások, Siemiannel

Túl vagyunk a szezon negyedén, mára minden csapatnál körvonalazódott, hogy mi hátráltatja, mi repíti előre. Sorra megválaszolódnak a szezon elején feltett kérdőjelek, a szurkolók számára kedvezően vagy kedvezőtlenül, és merülnek fel újabb kérdések ott, ahol előzetesen nem sokan gondolták volna. A Denver Broncosnál az új edző bemutatkozása mellett az irányító helyzet volt a legnagyobb kérdés. Mire lehet elég a Trevor Siemian, Paxton Lynch és Brock Osweiler a riválisoknál korábban már bizonyított Philip Rivers, Alex Smith és Derek Carr ellen. Négy mérkőzés alapján szubjektíven állást foglalunk a kérdésben. (De kezdjük egy rövid áttekintéssel, hogyan alakult ki a jelenlegi állomány.)

„A” terv: A választott utód

2015 a dátum, amikortól napjaink Broncos drukkere visszamegy történet mesélésbe. Most sem lesz másképp. Akkor egy hanyatló Peyton Manninggel és a sérülése alatt őt helyettesítő Brock Osweilerrel sikerült nem elveszteni a meccseket és egy történelmi erősségű védelemmel behúzni a Super Bowl győzelmet. Manning egyáltalán nem volt meggyőző a Gary Kubiak által preferált I-formation felállásokból indított bootleg játékokban vagy a „pistol” felállásokban, ráadásul „OZ” a 7 kezdéséből 5-öt megnyert, a rájátszásra mégis a veterán mellett tette le voksát az edzői stáb. A Sheriff a gyűrű megszerzése után ellovagolt a naplementébe a „nagy varázsló” pedig ott állt lejáró szerződéssel és 7 felemás meccsel a háta mögött. A New England Patriots ellen otthon kulcsfontosságú győzelmet szerzett a hosszabbításban (a védelem és a futó CJ Anderson hathatós segítségével), a Cincinnati Bengals elleni győzelem is jól megharcolt “duplavé” volt, ellenben a San Diego Chargers, Oakland Raiders és Pittsburgh Steeleres ellen is elsütötte azt a bravúrt, hogy pontot se szerzett a támadósor a 2. félidőben, utóbbi két összecsapás a győzelembe került. Nem tudhattuk melyik az igazi arca, de nem csak mi nem tudtuk, hanem talán ő maga sem. A holtszezonban a krónikus irányítószükséggel küszködő Houston Texans-szal kellett árverésbe keverednie a csapat ügyvezetőjének, John Elwaynek, amiből valamivel az ésszerű határ fölött, de kiszállt a végén. Osweiler pályafutása innentől egy ejtőernyős pályájához hasonlítható. A holtidénybeli edzéseken annyira az új csapat mintajátékosa akart lenni, hogy lemondta még a Fehér Ház meglátogatását is. Aztán következtek az éles bevetések ahol inkább azt láthattuk tőle, amit az említett Chargers, Raiders, Steelers meccsek második félidejében. A szezon végére elvesztette a szurkoló tábort, az edzők bizalmát, a kezdő pozícióját, és a meccseket is. Egy évvel megszerzés után egy 2. kör járt annak, aki elviszi Houstonból messzire. A győzelmek helyett draftcetliket gyűjtő Cleveland Browns volt a partner ebben, akik már a trade napján elfelejtették, hogy a pick mellett egy játékost is kaptak. Az edzéseken még úgy tűnt, hogy akár csapatban is maradhat, azonban az előszezonban kijátszotta magát a liga leggyengébb csapatából. És itt most egyelőre hagyjuk félbe a „sikertörténetét”.

„B” terv: A „maradék”

Ott vesszük fel a fonalat, hogy a Broncos ott maradt egy szem irányítóval a rosteren. Korábban már említettük, hogy hogyan és miért volt Trevor Siemian a B terv. (A 2015-ben a denveriek számára elérhetetlen elsőkörös pickek mögött nem maradt jobb opció. De nem véletlen csúszott a 7. körig. Kellet egy…)

„C” terv: A „bridge QB”

Elway először az FA piacon nézett szét irányítóért, akivel átvészelik azt az időszakot, amíg megtalálják PM után az új franchise irányítót, keresett valakit, aki összeköti a Manning és az utódja közti időszakot, lehetőleg úgy, hogy ezalatt is kompetens maradjon a gárda. Sokáig – az inkább a himnusz alatti protestálásáról híres – Colin Kaepernick tűnt befutónak, azonban nem sikerült a megegyezés, így a választás a szebb napokat megélt Mark Sanchezre esett. Sanchez réges-rég egy egészen közeli Galaxisban, egy nagyon erős New York Jetsel képes volt kétszer is konferencia döntőbe jutni. Azóta viszont nevéhez a „butt fumble” néven elhíresült játék ragad és ez nagyjából mindent elmond róla. Volt esély rá, hogy feltámassza karrierjét, a hozzáállásával nem is volt gond, de azt a stabilitást és konzisztenciát nem tudta nyújtani, ami egy fiatal tanuló irányító előtt játszó veterán QB lényege lenne.

„D” terv: Új franchise QB jelölt

Siemiannel és Sanchezzel, elit védelemmel, playmakerekkel a támadósorban nem volt meglepetés, hogy Elway az első választással irányítót hozott. A Seahawks-nak az 1/32 mellé még egy 3. kört is adott, hogy a Cowboys elől elorozza Paxton Lynch-et. A texasiaknak be kellett érniük a későbbi körökben Dak Prescottal, de ez már egy másik történet… Lynch kielégíti Elway „magasság fétisét”, ő is 6 láb 7 inch magas akárcsak Osweiler. Sok jót írtak róla a kinti szakértők, de az „NFL-ready” nem sűrűn volt közte, inkább egy nyers tehetség, akinek van még mit tanulnia az első pályára lépése előtt.

Melyik terv lett a nyerő?

Az „A” terv ugrott a szabadügynök piac első hetében. A „B”, „C”, és „D” tervek inkább a terv alanyainak érkezési sorrendjét mutatják, mint azt, hogy melyik előbbre való a másiknál. Siemiannel senki sem számolt komolyan, de neki 1 év előnye volt a többiekkel szemben. A legvalószínűbb forgatókönyv Sanchez volt, azonban az edzőtáborban és a gyakorlómeccseken nem tudta érvényesíteni tapasztalatát, így még a szezon előtt megköszönték neki, hogy ott volt. Lynch az előzetes tanulmányokból azt igazolta, hogy még nem áll készen arra, hogy kezdőként vezesse a csapatot. Így nem kis meglepetésre Siemian nyert. 14 meccsből 8-at megnyerve végig harcban volt csapat a rájátszásért, ám végül címvédőre nem jellemző módon 9-7-es mérleggel lemaradtak róla.

Az idei harc

Bár a tavalyi produkciója nem volt teljes siker, figyelembe véve, hogy Anderson kidőlése miatt nem maradt futójáték és a liga két legrosszabb támadófal tackle-je cserélgette egymást a jobb oldalon, lehet mondani, hogy helyt állt tisztességesen. Ezt a vezetőség is így gondolhatta, mivel nem hoztak veterán QB-t, inkább a draft utolsó választásával a HOF-tag irányító Jim Kelly fiát, Chad Kellyt és az UDFA-ról „dobó kart” az edzőtáborba Kyle Sloter személyében. (Kelly hamar lesérült, nem edzett, nem játszott; Sloter meglepő népszerűségre tett szert, mert a szintjén szépen teljesített, de neki még egyetemi tapasztalata se nagyon volt, a PS helyett inkább Minnesotába költözött.)

Lynch-nek tavaly két meccs jutott, ebből egyet nyert a Jaguars ellen. Aztán ahogy a holtszezonban az lenni szokott a többi 89 csapattársával egyetemben „elsőnek érkezett edzésekre és utoljára távozott, jól játszott és a benne rejlő potenciált is megmutatta mindeközben igazi vezért volt.” Távolról megítélve tényleg jobban teljesíthetett, mint tavaly, de az előszezonban ezt nem sikerült átültetnie a gyakorlatba. Vérrel és verejtékkel kellett minden yardot megszerezni, semmi se jött az elvárható könnyedséggel, hiába az erős kar, ha kísérletenként 3-4 yardot halad a támadás, ez nagyon kevés a kezdőhöz. Aztán a harmadik meccsen szerencsétlenségére lesérült.

A váratlan (?) fordulat

Ott álltunk Siemiannel, egy minimum 5 hétig sérült Lynch-csel a szezon előtt. Ha az előbbi is sérült lesz Sloter maradhatott volna, de csak kellő tapasztalattal. És itt folytatjuk Osweiler történetét… Miután a Brownsnak nem kellett és eladni se tudták, megköszönték neki a vele érkező 2. kört és elbocsájtották. Újra szabadügynök volt, de ezúttal nem 16 millióért, hanem 775 ezer dollárért hozta vissza Elway, megosztva ezzel a szurkolótábort. Azok után, hogy a pénzt választotta és eléggé határozottan próbálta magát elvágni a korábbi edzőktől és csapattársaktól, miért kapott még egy esélyt? Röviden, mert a csapat érdekei fontosabbak, mint a személyes sérelmek.

  • A szezon közvetlen kezdete előtt érkezőnek hetek kellenek a betanuláshoz, Denverben viszont pont az első néhány hétre kellett megbízható cserét találni. Osweiler éveket dolgozott együtt az új támadókoordinátorral McCoy-jal, ismeri az elkapók többségét, adott már át snappet az első számú futónak CJ Andersonnak és a center Matt Paradistől is vett már át nem egy labdát. Ilyen szempontból ideálisabb választás nem lett volna.
  • 16 millió dollárért óriási „bust” volt a Texans részére, veterán minimumért a cserepadon már ideális. Nem sztár, de tudott már csereként nyerni a Vadlovakkal, egy cserétől ennyi az elvárás, nem több. A kérdés, hogy Lynch felépülése után marad-e, és ha igen akkor hanyadik lesz a sorban?

És a győztes…

Kihasználva az egyévnyi előnyét, megvédte „címét” a tavalyi konkurenciához egyébként sem erős ideivel szemben. Neve azonban finoman szólva sem csengett jól, a tavalyi támadósor számai nem impozánsak a fentebb említett okoktól függetlenül. Ellenben Siemian nem érkezett nagy reményekkel Denverbe annak idején, és ez azóta sem változott. Volt már, hogy későn húzott QB nagy karriert futott be, de bármennyire is levesszük a válláról a felelősséget a tavalyi szereplés miatt, akkor sem mondható, Tom Brady vagy Roger Staubach kezdeti szárnypróbálgatásainak lehetünk újra szemtanúi. Nem ez az ésszerű mérce.

A négy mérkőzés tapasztalata

A szezon előtt összehasonlítottam a közvetlen riválisokkal: Rivers-szel, Smith-szel és Carral. Rivers idén is motorja a San Diego Los Angeles Chargers támadósornak, Alex Smith talán valaha volt legjobb évét futja, Carr, nos, ő egyelőre elmarad várakozásaimtól, de csak, mert nagyon magasra lett téve a léc. Siemiantől viszont többet vártam, mint az átlagvélemény, de továbbra is 4. helyre tettem a „házi QB-versenyben”. Jelentem, négy meccs után AFC Nyugaton a helyzet változatlan.

Elképzeltem őt egy kiváló támadósorban. De az nem tőle jó, nem ő viszi a hátán, de el sem rontja a többiek munkáját. 2016-hoz képest csak egy jó futójátékra, egy elfogadható tackel-re és egy megbízható 3. célpontra volt szüksége. Ebből Anderson visszatérésével és Jamaal Charles érkezésével a futójáték máris a liga első felébe tartozik. A támadófalat továbbra sem sorolnám a csapat erősségei közé, de az újonc Garret Bolles a vakoldalon felülmúlja a várakozásaimat, Watson gyengének tűnik, de elég egy playre bejönni helyette Stephensonnak, hogy emlékezzek mekkora előrelépés ő a tavalyihoz képest. A célpont tekintetében semmi változás. A feltételek csak részben teljesültek, ennek megfelelően a támadó gépezet részben működik jól.

A nyitómeccs első három negyedében megmutatták a támadók, hogy mi volt a bizakodásunk alapja, a zárónegyedben pedig azt, hogy miért voltunk óvatosak. A 2. mérkőzés talán az elmúlt 3 év legjobb támadó teljesítményét hozta, de egy buffalói kirándulás hamar kedvét szegte a lelkesedésnek. A vasárnapi rangadóra leginkább a „nem rossz” szókapcsolatot használnám, de a jótól távolabb volt.

Mi az oka az ingadozásnak? Vagy Siemian teljesítménye és ez hat ki a csapatra, vagy a csapat teljesítménye és Siemian pont annyit tud, mint amennyit a többiek lehetővé tesznek neki. Vagy együtt mindkettő.

A szezonnyitót majdnem sikerült elbukni a Chargers ellen, az utolsó pillanatokban rúghattak az egyenlítésért, csak a speciális egység blokkolta a kísérletet. A leolvadásban nagy szerepe volt két labdavesztésnek a végén, amiből az egyik a futójáték, a másik viszont Siemian terhe. A Bills ellen végig szoros volt, viszont a hajrában két borzalmas passzal eldöntötte a meccset és ahogy egyre kevésbé számíthatott a futójátékra, úgy hanyatlott a teljesítménye. Ellenben a Cowboys ellen kerek egész volt, amit tőle láthattunk, igaz akkor a faltól sem volt vészes megingás és a futójáték a meccs végéig kitartott. Ezek szerint a következő problémákkal kell szembenézni:

Az óbudai álmoskönyv szerint a labdaeladás rossz. Egy game manager irányítónál pedig az a kompromisszum, hogy nem várod, hogy megnyerje ő a meccset, viszont cserébe ne is veszítse el és vigyázzon a labdára. Siemiantől a reálisan elvárható pozitív pálya egy Smith kvalitású game manager quarterback. Ehhez viszont sok a 179 passz kísérletből 4 eladott labda, és hogy csak akkor játszott igazán jól, amikor minden más klappolt mellette. Az első fordulóban fordulóban a special team segítette ki, Buffalóban otthagytuk a győzelmet, az Oakland ellen a védelemnek kellett összeszednie magát a végén, hogy le tudjuk zárni a meccset, amit többször eldönthettük volna korábban.

Látszanak a korlátai. Nem elég erős a karja, ehhez a playbookkal is alkalmazkodni kell. Nem immobilis, de a földön nem jelent akkora veszélyt, amire építeni lehetne. Nem érzi igazán a zsebet. Egyébként sem túl jó a támadófal, de nem könnyíti meg a dolgukat. Míg az Anderson-Charles tandem kiharcol pár lecsúszott szerelést, és könyörtelenül kihasználja, ha megnyílik előtte a lyuk, ezekkel is javítva a fal megítélését, addig Siemian hajlamos túl sokáig dédelgetni a labdát, nem igazán helyezkedik jól a sack elkerüléséhez, futásból rosszul passzol, és rossz irányba menekül. Egy profiligás passz siettető ellen minden tizedmásodperc számít. Egy gyenge falnak a legjobb orvosság Peyton Manning, aki néha gyorsabban eldobta a labdát, minthogy akár egy blokkolatlan passzsiettető földre vihette volna. A denveri fal elsősorban a széleken ingatag, középen általában jól tartja magát, ezzel lehetőséget ad az irányítónak, hogy fellépjen a zsebben és a szélen átjutó pass rusherek ne közvetlen az irányítóba ütközzenek, hanem egy-két lépéssel mögötte kössenek ki. Ha meg menekülni kell a zsebből és futásból passzolni, az egy más műfaj, ebben majdnem mindenki gyengébb, mint amikor normálisan beleállva a passzba tudja eldobni a labdát, Siemiannél azonban az átlagosnál nagyobb a visszaesés.

És ha már menekülés, nem mindegy, hogy merre. Egyik idegesítő tulajdonsága, amikor hátrafelé futva próbál szabadulni, jellemzően sikertelenül. Egy 7 yardos sack nem tesz jó a támadásnak, egy 15 yardos viszont sokkal rosszabb. És a labdát kidobni is nehezebb ilyen helyzetből. Ha már kimozgott kidobhatja oldalra, célpont nélkül a közelben, de a indítóvonalig el kell mennie a labdának. Hátsó lábról, a már említett gyengébb karral, ez eggyel nehezebb feladat miközben az ellenkező irányba fut. Nem kizárt, hogy a Bills elleni második labdavesztés emiatt volt.

De…

A csapat mögötte áll. Nem vezéregyéniség, a támadóoldalon nincs ilyen, nincs senki, aki feltüzelné a gárdát egy lendületváltásra, de Siemian élvezi az öltöző tiszteletét, köztük a védőkét is, ami nem annyira egyértelmű, mint sokan gondolnák. Ezt azzal vívta ki, hogy nem nyafog a fal miatt, hanem az ütések után feláll és folytatja. Amíg jól játszik a csapat, ő is jól játszik. Hozott egy-két rossz döntést, amivel szorossá tett addig sima meccset, de működő futójátékot nagyon hatékonyan tud megtámogatni egy-egy jól helyezett átadással. Képes ölni az órát. Az utóbbi néhány red zone kirándulásnál elmaradt a nagy ünneplés és csak mezőnygóllal kellett beérni, de amíg egymás után jönnek a támadó playek, amikkel eszik a yardokat, addig a védelem pihen. Tavaly legnagyobb részt azon múlt a rájátszás, hogy decemberre elfáradt a támadósor. Hogy mást ne mondjak, Von Miller az utolsó négy meccsen nem szerzett sacket. Idén sokkal jobb a 3rd down kihasználás, sokkal kevesebb a 3&out és rendre mi jövünk ki jobban time of posessionben. Ez hatalmas előrelépés, aminek a jelentőségét sokan alábecsülik.

Ítélet

Siemian továbbra is negyedik, azaz utolsó az erősorrendben. Továbbra se látszanak azok a képességei, amik franchise irányítóvá tennék, azonban jelenleg ő az elérhető legjobb opció. 3-1-gyel áll és veszi az akadályokat. Van még tere a fejlődésnek, erősebb karja nem lesz, de a zsebben még mozoghat jobban, a rossz döntésből származó labdaeladásait kinőheti. Persze mozoghatna akár már idén is jobban és már idén is kinőhette volna ezeket az újonc hibákat és nem biztos, hogy akár jövőre javulni fog bármelyikben. Lynch sokkal hátrébb tart a fejlődésben, de mobilisabb és van egy (amúgy kettő) erősebb karja. De amíg a padon ül, addig nem vagy csak lassabban fejlődik. Tehát Siemian a jobb választás, de Lynch előtt fényesebb jövő állhat.

A kérdések, hogy mennyivel jobb jelenleg Siemian, és mennyire fényes Lynch jövője és mi a fontosabb, a jelen vagy a jövő. Tekintettel arra, hogy a csapat két éve még bajnok volt, a passz elleni védelembe be-bekerültek rövidzárlatok, futás ellen viszont jelenleg a liga legjobbja, Ezekiel ’Zeke’ Elliottot 9 futásból 8 yardon, LeSean ’Shady’ McCoyt 14 futásból 21 yardon, Marshawn ’BeastMode Lynchet 9 futásból 12 yardon tartották. Ez önmagáért beszél. Amíg ők ilyen szinten vannak, addig ütném a vasat és várnék az irányító neveléssel, amíg elmúl a dominanciájuk. A jelen pedig egyértelműen Siemiané.

Lynch fényes jövője ’sok kérdőjeles’ fényes. Az erős kar Jamarcus Russel óta önmagában nem sokat jelent, és eddig nem láthattuk, hogyan működik majd ez. Ez nem a projekt kudarca, de nálam jelenleg többet nem ér, hogy egy szezont beáldozzak rá. Márpedig a QB csere a szezon beáldozását kockáztatná per pillanat. Bye week jön, kulcssérülés vagy azonnal megjavítandó dolog nélkül. És valószínűleg jön egy hullámvölgy, a sorozatos idegenbeli mérkőzések alatt, sok múlik azon, hogy abból hogyan jövünk ki, ha elmegy a szezon, ismét szóba jöhet Lynch, addig véleményem szerint nem. Jelenleg optimistább vagyok, minthogy a szezon elmenetelétől tartsak. Siemian egy ilyen védelemmel és négy playmakerrel a támadó sorban (Charles, Anderson, Thomas, Sanders) képes rájátszásba vezetni a Broncost. Jelenleg ez az elvárás. Mindemellett ahhoz is „elég jó”, hogy ne kelljen bankot robbantani egy új irányítóért. A jövő évi újoncbörzés a 2. napon lehet próbálkozni irányítókkal, hátha sikerül beletenyerelni egy Prescottba vagy Wilsonba…

Miheller Balázs

Facebook
Twitter
Email értesítés
RSS