Helyszínről tudósítónk jelenti… – Georgia Dome, Atlanta

„Georgia, On My Mind…”, ugye sokan emlékeznek még a Ray Charles reszelős hangja által örökzöldre festett dallamra, ami 1976-tól hivatalos himnusza az Egyesült Államok 1732-ben, a tizenharmadik kolóniájaként alapított Peach State-nek, azaz Georgia-nak. De idecitálható a mára 90 éves Nobel-békedíjas mogyoróültetvényes is, aki Jimmy Carter néven 1977 és 1981 között az államok 39. elnökeként szolgált, vagy az 1996-os XXVI. Nyári Olimpia hét magyar aranyérme Egerszegitől kezdve, Kokón és a néhai Kolonics Györgyön át egészen Kiss Balázs kalapácsvetőig.

Ted Turner médiabirodalma: a CNN, a TNT és a Cartoon Networks, vagy akár a Coca-Cola központja pedig már csak plusz adalék volt ahhoz, hogy 2013 őszén ősszel ellátogassak Atlantába, lévén többnapos email-csata után sikerült jegyet szerezni a ticketexpress.com site-ról egy amerikai focimeccsre… I Have a Dream. A híressé vált mondat az atlantai születésű Martin Luther King, Jr. szájából hangzott el; és valóban, a politikai tartalmat lehámozva, Atlanta egy mélabús és andalító álom. Ezt tapasztaltam a két évvel korábbi repülőátszállás során és most is hasonló érzés fogott el.

Az Atlanta Falcons és a New Orleans Saints összecsapására voltam hivatalos, melynek kimenete mindenki előtt fix kettes volt, ugyanis Matt Ryan és sólymai eléggé gyengén muzsikáltak addig a szezonban, keresztülhúzva ezzel mindenki számítását. Ez egész idényüket kukába dobhatták már az első négy-öt meccs után és a végén a 27. helyen, 4 győzelem és 12 vereség mutatóval zártak, a sokak által várt Super Bowl győzelem helyett. Ellenfelük ezen az estén az a Drew Brees vezette futballcsapat volt, aki – híven a Szentekhez – morálisan, fizikálisan és csapategységben is sokkal magasabban szárnyalt az égen, mint a félszeművé lett Sólymok.

Mielőtt azonban a mérkőzéssel foglalkoznék, kerítsünk időt a körítésre is. A déli órákban érkeztem, így rövid sétával lehetőségem volt körbejárni az olimpiai parkot, nemkülönben Atlanta nagyon magas, ennek ellenére modernitásában is esztétikus és lenyűgöző belvárosát. Hiába nevezték a versenysport és az olimpiai eszme „elüzletiesedésének”, a szakzsargonban „kolimpiának” az 1996-os rendezvényt, látható és tapasztalható, hogy a mai napig él és virul a Centennial Olympic Park, működnek a létesítmények, és ahogy Amerikában jellemző, az egész „nagyon egyben van”. Majd húsz év telt el azóta, de a Georgia Dome, a Georgia Aquarium, a Philips Arena, a Fountain of Rings, a SkyView Atlanta még mindig zakatol és nem ette meg a rozsda.

http://www.nfl.com/gamecenter/2013112100/2013/REG12/[email protected]#menu=highlights&tab=recap

A mérkőzésre készülődvén célba vettem a szálloda földszintjén egy vadnyugati kocsmát, ahol két New Orleans-fan társaságában „börgereztem” magam színültig és máris indulhattam az első fedettpályás amerikai futballmeccsemre a Georgia Dome-ba. Az ún. Thursday Night Football kiemelt esemény, ezért röpke 10 perc alatt a helyszínen voltam, ahol megkaptam a Rise Up! feliratú piros-fehér törölközőmet, aztán a helyemre vonultam. Kezdetben volt az ősrobbanás és a szurkolók káprázatos látványban részesültek, ugyanis a PR menedzserek itt valóban tudják, mitől döglik a légy. „Who dat say dey gonna beat dem Saints?”

Féltem egy kicsit, hogy a meccs ennél sokkal unalmasabb lészen, de hála Istennek 2013. november 21-én este – a várakozásokkal ellentétben – valódi, vérre menő ki-ki meccs kerekedett. Két részre osztanám a mérkőzést, a hazaiak labdavesztése előtti és utáni playekre. Matt Ryan (30/39, 292 yard, 0 TD) hozta az elvárt minőséget, gördülékenyen ment a Sólymok előrehaladása, csak mindig a végén hiányzott „egy kicsi”. Ettől függetlenül az első negyedet 7-7-es döntetlennel zárták, lévén Drew Brees (23/33, 278 yard, 2 TD) hozta a Tőle elvárhatót és a Saints offense a szokott üzemmódban zakatolt. És midőn mindössze egy pont hátránnyal vonult a félidei pihenőre a hazai csapat, a brutális vereségekhez szokott szurkolóik szemében felcsillanni láttam a reményt. Ha már a drukkerekről ejtünk szót, most élőben találkozhattam a New Orleans fanatikusokkal (ugyanis harmadnyi arénát ők tettek ki), indulóik, rigmusaik és ünnepi rítusaik láttán nem csodálkoztam, hogy túlélték a Katrina hurrikánt. Persze a meccs is bővelkedett a folytatásban a látnivalókban, Jimmy Graham például szokásához híven TD elkapás után felszökkent a kapupóznára, majd miután a 201 cm-es magasságához 120 kilónyi izom is társul, elgörbítette azt… Jöhettek a pályamunkások!

A második félidőben mindössze 3 pont (1 mezőnygól) született, lévén a korábban megszokott pontgyártást elhanyagolták a fiúk. Nem is tehettek másként, ugyanis Rob Ryan védőkoordinátor érkezésével a Saints „soha nem létezett” védelme minőségi javuláson ment keresztül és ezt a Sólymok támadásai képtelenek voltak áttörni. A negyedik negyedre négy pont előnnyel fordultak a Szentek, ami – lássuk be – nem nagy „vaszisztdasz” és ekkor jött a labdavesztés, Keyunta Dawson kiütötte a tojáslabdát Darius Johnson elkapó kezéből, majd a szélsőhátvéd Corey White megkaparintá azt és ezután már csak egy csapat volt fejben a pályán. A Sólymok az álmok megvalósítása helyett bealudtak (a veterán rúgó Matt Bryant még egy mezőnygól kísérletet is kihagyott), így a mérkőzést 17-13-ra a New Orleans Saints nyerte, a második félidőre csődöt jelentő hazaiak ellenében.

Azt pedig, hogy a támadócsapatok mérkőzését a védelem nyerte meg mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Falcons-irányító Matt Ryant ötször döngölték a földbe, ezzel szemben Drew Brees mindössze egy sacket „kapott”. Voltaképpen egy turnover eldöntötte a csatát. Péter barátommal, aki vérmes Atlanta drukkerként Pesten virrasztotta végig a csatát, élő kapcsolatban voltunk, hála a Georgia Dome ingyen wifijének. Ő elkeserítőnek tartotta a sorozatban elszenvedett ötödik vereséget, de a szállodába visszaérve sikerült megnyugtatnom, hogy nem csak Pest, de Atlanta is megér egy estet!

desider, First Down, Atlanta

Facebook
Twitter
Email értesítés
RSS