Helyszínről tudósítónk jelenti… – Heinz Field, Pittsburgh

Életképek, pillanatok, flashek, morzsák, szösszenetek, miegymás. Az elkövetkező hetekben kísérletet teszek az amerikai futball ízének megidézésére, teszem ezt az igencsak mozgalmas és percenként meglepetésekkel szolgáló holt idény majdnem végén, nem engedve elfeledni a „szép, zöld gyep” rögvalóját. Személyes és kellőképpen elfogult élményeim következnek azon meccsekről, ahol belépőjegyem birtokában saját szem-, fül-, orr-, és egyben koronatanúja lehettem, hogy milyen is a világ legfantasztikusabb sportja…

Ugorjunk hát vissza az időben a 2011-es év egy késő őszi vasárnapjára, mikor is a napsütötte floridai Disneylandből Pittsburgh városába vettem az irányt. Az atlantai repülőtéren már több NFL-rajongóval kereszteztük egymás útját a McDonald’s előtt, láttam Jets sapkát viselő minimum hetvenes öregurat, hét fős Saints-fanatikus családot, 18 éves lányokat Polamalu-mezben, de ugyanúgy baráti társaságot (nevezzük inkább brancsnak), akik – lévén nyolcan voltak – legalább hat franchise szurkolójaként vidámkodtak.

Furcsa, mégis jóleső érzés volt, ugyanis korábbi futball emlékeim nem ezt vetítették előre. Emlékszem még az Üllői úton egy magyar-észt barátságos válogatott labdarúgó mérkőzésre, ahol a fizető nézőszám 67 volt, kikaptunk 1:0-ra, és máig a fülembe hangzik az öblös, borízű hang: „Gellei, hadd játsszak én is…”

De repüljünk tovább, ahogy én is tettem, aztán megérkeztem: Pittsburgh, -2 C°. Indultam is rögvest a szállodába, ahol már egyívásúakkal találkoztam, mindenkin virított a black&gold, arcukról sütött a hat Super Bowl győzelem büszkesége. Innen ered a Sixburgh név is, tudtam meg négy órányi izgatott készülődés és várakozás után a taxistól, miközben a Heinz Field-re vette az irányt. „Helyi erő” volt, mégsem próbált megvezetni, a legrövidebb úton közelítettük meg a csatateret, ott az ülőhelyemhez kapcsolódó bejáratnál pakolt ki és mosolyogva kívánt kellemes időtöltést. Nem is sejthette, hogy mennyire telibe trafálta.

Igaz, öt perc múlva még én sem, ugyanis botor módon, magammal vittem az aktatáskámat, mondta is a sárgamellényes, hogy én ezt és itt és most nem viszem be. Lepakolni nem tudtam, a büfésnek mégsem adhattam, tehát következett a védőbeszéd. Elmondtam, hogy Európából jöttem, ami innét kb. 7.000 km, csak ezért a meccsért, csak most, csak tőlem és csak neki. Már-már TV-shop szpíkerré változtam, amikor egyszer csak megtört, és utamra engedett. Ettől a pillanattól kezdve szánsájnhepihálidéj volt minden, ahogy azt a taxisofőr kívánta. De a tanulság megmaradt: táskát ne vigyél amerikai foci meccsre.

Továbbmenve, egészen a székemig megszállt a döbbenet, kiült a „D” betű az arcomra, aztán lógázta a lábát. Majd hetvenöt-ezer ember, mindenki uniformisban, büfében jártamban-keltemben találkoztam 169 Roethlisbergerrel, 136 Millerrel, 237 Polamaluval (én is azzá változtam erre az estére!) és legalább 165 Wallace-val. Lengették a Terrible Towelt, reagáltak a hangosbeszélő (más néven: show-vivő) és a kivetítők „felkéréseire”, és alapjában véve mindenki nagyon boldog volt. Két, egymást régóta ismerő házaspár közé „estem be” és a második negyed végére már megtudták, hogy Magyarország Európában van, én pedig kiművelődtem a Pennsylvania-i hídépítési projektekből. Természetesen közben zajlott a mérkőzés is…

2011. október 30-án a Pittsburgh Steelers a New England Patriots csapatát fogadta a Heinz Fielden. A hazaiak taktikája kiválóan működött. Big Ben komótosan, több hibával játszott (365 yard passz, 72%-os hatékonyság, 2 TD, 1 INT), „ráült” az órára, a SteelCurtain (Acélfüggöny) pedig – nevéhez méltón – blokkolta a Pats támadásait. Tom Brady mindössze 20 percet töltött a pályán (192 yard passz, 69%-os hatékonyság, 2 TD), így végül magabiztos, 25-17 arányú győzelemmel térhetett nyugovóra a Steeler Nation. A meccs végén sokadjára került a „lesajnált” kategóriába Brady, a 2013-as idényben éppen a Pittsburgh ellen bizonyította, hogy nem szállt el még felette az idő (55-31).

A linkre kattintva megtekinthető a mérkőzés összefoglalója: http://www.nfl.com/videos/nfl-game-highlights/09000d5d823a2078/GameDay-Patriots-vs-Steelers-highlights

Az első mindig fontos, tartja a mondás, nos nekem valóban meghatározó momentum volt az amerikai futball megszállottságom kialakulásában. Természetesen sokat lehet tanulni is, „apró-színeseket” gyűjtögetni, a lelátón tudhattam meg, hogy a Steelers kicker (Shaun Suisham) beceneve Cheese and Ham, az azóta a Miami Dolphins-ba távozott Mike Wallace elkapó pedig a „Big Money” Wallace jelzőt érdemelte ki magának, tegyük hozzá okkal.

A meccs véget ért, a székszomszédok beszélgetve távoztak, kérdezték tőlem, jövök-e a következő meccsre is, mondtam, hogy még gondolkodom a dolgon. Bárcsak mehettem volna… Irányba vettem a korábban, még 2002 nyarán megismert Golden Triangle-t, Pittsburgh városközpontját, amivel kicsit félreterveztem. De hát ahogy kezdtem, úgy kell végezni is. A háromszög kifejezés arra is utalhat, hogy az Ohio, Allegheny és Monongahela folyónak itt van az „összeszakadása”, ahogy azt szülőfalumban Regölyben a Kapos és a Koppány folyó találkozásáról mondják. Mindössze annyi a különbség, hogy ez egy kicsit más, kicsit szebb, kicsit nagyobb, de legalább nem a miénk…

Ezen töprengve és a hajdanán az úttörőtáborok tábortüzei mellett gitározott „Megmondtam én, enyém leszel…” kezdetű Ohio c. örökzölddel az ajkamon mindössze fél óra gyaloglással megtettem az utat a taxis droszt felé, legalábbis oda, ahol emlékeim szerint előfordulhatott taxi. Találtam is, csak mind rendelésre jött, én pedig átkoztam magam, amiért nem egyeztettem a taxisommal a hazaszállításról. A másfél órás magány és várakozás, -10 C° fokban, néhány, nálam két fejjel magasabb és 20 kilóval nehezebb, kissé alulöltözött, sandán sétálgató úriember alkalmi közreműködésével behajtott egy ötcsillagos szállodába és hipp-hopp: máris úton voltam a szállásra.

Útközben a fülöp-szigeteki születésű, ennél fogva tört angolt beszélő sofőrtől megtudtam, hogy imádja „Puszkászt” és a Juventust. A vállát megveregetve megidéztem neki a néhai magyar futball állapotát, majd meséltem neki a meccsről. Megérkeztem, lecihelődtem, aztán bevettem magam a bárba néhány whiskey-re és felidéztem a taxissofőrt. Mondta, hogy nem érti miért imádja mindenki az NFL-t, erre jót mosolyogtam magamban, ugyanis akkorra én már megértettem…

desider, First Down blog, Pittsburgh

Facebook
Twitter
Email értesítés
RSS