Super Bowl beharangozó: „Fel, támadunk!”

A régi viccben szereplő orosz katonai temető bejáratán szereplő felirat adja az amerikai foci savát-borsát. A támadójáték létfontosságú, mert anélkül nehéz pontokat pakolni a táblára, nehéz védekezni ellene és így két fontos csapategység is háttérbe szorul. A Super Bowl XLIX meglátásom szerint nem hoz pontesőt, mégis érdemes megvizsgálnunk és összehasonlítanunk az offense alkotórészeit a két vetélytárs esetében, ugyanis hamar kiderülhet, hogy a New England Patriots vagy a Seattle Seahawks támadóegysége rejt nagyobb potenciált, amit aztán „csak” ki kell hozni a pályára vasárnap éjjel.

A vezetőedzők, a védelmek, a speciális egység és a helyszíni körülmények megvizslatása után következzék a támadók (quarterback, running back, wide receiver, tight end, offensive line) elemzése, kibővítve a támadó koordinátorral, akinek feladata a játékstratégia kidolgozása és a játékok „behívása”. Mindez két felvonásban, szombaton kerül sor az irányítók és a futók elemzésére.

Nosza, essünk neki a támadóknak sorjában, kezdve a sort a koordinátorokkal. A Hazafiak támadásainak vezére Josh McDaniels (38), 2001-től koptatja a kispadot, kezdve asszisztensként, majd védelmi asszisztensként, 2004-től már Tom Brady és az irányítók felelőse, egészen 2009-ig, amikor vezetőedzőnek ment a Denver Broncoshoz. Két évig nem tudott értékelhető eredményt felmutatni, ezért a St. Louis Rams támadó koordinátorának állt, hogy 2012-től visszatérjen Bostonba az őt váltó Bill O’Brien helyére és folytassa megkezdett munkáját. Az edzőkeringő ideje alatt gyakorta felmerül a neve a vezetőedzőben szűkölködő franchise-oknál (idén például az Atlanta Falcons-nál), hogy aztán az új idényben továbbvigye az együttműködést Bill Belichickkel. Szeretik vagy utálják, megosztó személyiség, de az elvitathatatlan, hogy a Patriots támadójátéka tőle lesz életképes és életrevaló.

A másik oldalvonalon vasárnap este az a Darrell Bevell (45) figyeli majd értő szemmel Russell Wilsonék játékát, aki 2000-ben került irányítóedzőként a Green Bay Packers-hez. Együtt dolgozott Brett Favre-val, majd 2006-ban Minnesotába hívták, mivel a Vikingek támadó koordinátort kerestek. A hideg északon Matt Flynn-nel dolgozott, majd később Seattle-ben újratalálkoztak. 2011-ben jött el ennek az ideje, hiszen Pete Carroll invitálására az óceánpartra költözött, felváltva Jeremy Bates addig regnáló OC-t, így büszkén mondhatja el magáról, hogy Wilson megszerzése élete egyik fő műve. Ugyanis a Seahawks támadóstatisztikái az új quarterback megérkezése után az „egekbe szöktek” és ez maradásra bírta Bevellt. Valljuk meg őszintén, nem választott rosszul… Az alapszakaszban az összesített támadóstatisztikában a Seattle a 9. helyet érte el a ligában, a Patriots két hellyel lentebb a 11. helyen „szerénykedik”.

A támadójáték alapja – minden látszat ellenére – a támadófal. A mérkőzés kimenetelét döntőrészt az befolyásolja, hogy ki az úr a line of scrimmage-en, ezért nem mehetünk el szó nélkül a „pufi fiúk” tevékenysége mellett. A Seahawks – láss csodát – egy kivétellel (Breno Giacomini hazament a Jets-hez) – ugyanazzal az öt emberrel fut ki, mint a tavalyi nagydöntőben. A két tackle (vakoldalon Russell Okung, jobb oldalon az újonc első körös Justin Britt) szerepe az irányító megvédése és a pass protection, míg a guard-ok (James Carpenter, J.R. Sweezy) a futóknak nyitják az utat. A legfontosabb láncszem a Seattle támadófalában mégis a center, Max Unger, aki nélkül Wilson elárvult kisiskolásnak tűnik… A cseréknél szóra érdemes még Alvin Bailey és Patrick Lewis. De csak kényszerben, mert az nagy úr.

New Englandben bonyolultabb a képlet, a támadófal ugyanis úgy rotálódik, mintha kötelező lenne… A két tackle (baloldalon Nate Solder, átellenben vele Sebastian Vollmer) korai draftoltként jól megállják a helyüket, a két guard (Dan Connolly és Ryan Wendell) hatékonysága a futásoknak való folyosó nyitásban már megkérdőjelezhető. Az újonc center Bryan Stork kiválóan megállta a helyét, pedig spórolásból került a helyére, ugyanis a veterán Logan Mankins inkább a Bucs-ot választotta, mint a „Játék Tom Brady-vel!” örömét. A bostoniak elvitathatatlanul hatékonyabban védik meg az irányítójukat, de a labdafuttatásban a másik óceán parti gárda a sikeresebb. Külön érdekességet ad még a játékuknak, hogy Brady „zsebirányító”, azaz belül kell megvédeni, ellenben Wilson otthonosan mozog a zseben kívül is…

A pufikon átrágva magunkat következzenek a passzjáték célpontjai, az elkapók és a tight endek. A New England Patriots nevét hallva elsőként a „mindentudó” Julian Edelman juthat eszünkbe itt, mivel Wes Welker távozása után megörökölte az első számú célpont szerepét. Tegyük hozzá az utóbbi két idényben mutatott teljesítménye és sorozatos franchise rekordjai után teljesen megérdemelte ezt. A másik kezdő elkapó pedig a Pantherstől szabadügynökként érkező Brandon LaFell, aki magassága és gyorsasága révén szintén komoly gondot jelenthet Shermanéknek. Danny Amendola sokáig úgy tűnt, hogy süllyesztőbe kerül, az alapszakaszban halovány teljesítményt nyújtott, a rájátszásban tért magához, hogy a konferencia döntőben totálisan demoralizálja hatpontosával az Indianapolis Colts védelmét. És hogy a végére maradjon a csattanó, a Hazafiak légierejének ásza, a tight end Rob Gronkowski, akinek a játéka eldöntheti a Super Bowl végkimenetelét. Merthogy a Legion of Boom még csak-csak megbirkózik az elkapókkal, de Kam Chancellornak fel kell kötnie a gatyáját, hogy megfogja Tom Brady „pontgyártóját”.

A Seattle Seahawks a „földön járó” csapat volt világéletében, ezért Percy Harvin útjára engedése sem viselte meg a támadások hatékonyságát nagyon. Annyi történt mindössze, hogy első számú elkapónak „feljebb csúszott” Doug Baldwin, aki hozza a kötelezőt, de többet ne várjunk el tőle. A második helyen Jermaine Kearse „végzett”, aki sok betegeskedés után éppen a Green Bay Packers ellen bizonyította, hogy ötből egyszer igenis elkapja a felé hajított disznóbőrt. Igaz, hogy az első négy kísérlet interception-ra sikeredett, de az elkapásból hatpontossal vitték a mérkőzést és váltották meg jegyüket a 49. Super Bowlba. Harmadik elkapóként – Paul Richardson sérülése miatt – gyakran láttuk a pályán Ricardo Lockette-t, róla rosszat szólni nem való, lévén még Marshawn Lynchnek is adott interjút. Az összekötő poszton újabb sérülés „amortizálta” a támadóegységet, Zach Miller kidőlése a sorból pedig megteremtette a lehetőséget Luke Willson, aki meghálálta a bizalmat és kiváló teljesítményt nyújtott az idényben. Az alapszakaszban és a play-offban is ő „verte meg” a Carolina Panthers csapatát, a kritikus pillanatokban mindig kisegítette az irányító Russell Wilsont. Mindent egybevetve kijelenthető, hogy a Patriots a passzjátékban erősebb és itt speciel a javukra billen a mérleg nyelve…

A következő részben a futókkal és a két irányítóval foglalatoskodunk, addig is legyetek türelemmel…

Facebook
Twitter
Email értesítés
RSS