Super Bowl XLIX: „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem…”

Ma éjszaka talán a valaha volt legjobb amerikai foci nagydöntőt varázsolta elénk a két csapat az arizónai nyárból. Igazán bánhatja, aki nem nézte és örülhet, aki látta. Lévén volt dráma a javából, reménytelen helyzet, majdnem megnyert meccs, „majdnem kámbekk” a legvégén… Úgy lett, ahogy Madden megjósolta. A hírhedt számítógépes NFL játék ugyanis arról ismerszik meg, hogy balszerencsét hoz az idény elején címoldalra kerülő focistára – jelen esetben Richard Sherman-re -, illetőleg bejönnek a Super Bowl végkimenetelére tett jóslatai.

Idén telibe találta, a New England Patriots 28-24-re győzedelmeskedett a címvédő Seattle Seahawks csapata felett. Tom Brady és Bill Belichick minden létező csúcsot megdöntött. Lassan leforgathatják velük a Túl a csúcson c. Stallone-klasszikus remake-jét. Mégsem kizárólag rajtuk dőlt el az 2014-es NFL idény utolsó csatája, ami évről-évre a legnagyobb sporteseménynek számít az Egyesült Államokban. Volt ott rajtuk kívül egy tavaly még a sportruha kereskedésben őrt álló kidobófiú, valamint egy Jézus-fanatikus draftolatlan újonc…

Tekintsük át az éjjel történteket szép sorjában. A szokásoknak megfelelően elsőként a két csapat pályára loholását ordította végig a seattle-i többségű hetvenegynéhány ezres közönség, ezt követték a keresztvetések, az Amerika nagyságát és elsöpörhetetlenségét dicsérő betétdal, majd jöhetett a nemzeti himnusz, ami messze haloványabb volt, mintha Steven Tyler adta volna elő. De legalább elnyomta az égbolton elhúzó F-16-osok zaja. Miután Marshawn Lynch magába tömte cukorkáit, rögvest következett a pénzfeldobás (jelzem: írás lett), amit a pályaválasztó Seahawks nyert. Gálánsan átadták az első támadás lehetőségét a bostoni gárdának és a kezdőrúgással elindult a show.

A várakozásoknak megfelelően a védelmek végigdominálták a nulla (0) szerzett ponttal záruló első negyedet, pedig Tom Brady próbálkozott a rövidpasszos játék erőltetésével, ezt fűszerezte néhány futáskísérlettel LeGarrette Blount, míg a másik oldalon Russell Wilson hozta a „Passzolni nem tudok, fussunk neki újra!” taktikát, de ezekre mindkét csapat védelme jó előre felkészült és megfojtotta az előrehaladást. A Seattle Legion of Boom-ja, ha a sérülésektől csikorogva is, de működött, erre volt ékes bizonyíték, hogy az első hatékony Brady lerohanás interception-t (labdaszerzést) eredményezett, mégpedig a hátvéd Jeremy Lane jóvoltából. Lane ezután, mint aki megtette kötelességét, kiszállt a játékból (sokak szerint ez lett a veszte a címvédőnek), mivel akkora ütést kapott a kezére (csuklótörés lett a vége), mint ide ’Lacháza. És hogyan kell a hátrányból előnyt kovácsolni? Mindig a leggyengébb láncszemet támadd! – Máté Krisztina után szabadon. Így is tett a Hazafiak támadóegysége, mert miután Vince Wilforkék visszaültették a Seahawks támadóit a kispadra, rászálltak a rutinos Lane helyére beállt másodéves Tharold Simonra. Előbb Julian Edelman „etette meg”, majd jött az első hatpontos passz, melynek címzettje a Carolina Pantherstől vásárolt Brandon LaFell volt (7-0).

Kis fáziskéséssel, a második negyed közepére a pályára érkezett a nihilizmus tanait követő Russell Wilson is, és egy olyan 40+ yardos passzt hajított Chris Matthews-nak, hogy hirtelen mindenki felütötte a seahawks.com oldalait az okostelefonján, találgatva ki ez az elsőéves elkapó. Aztán mire rátaláltak a Seahawks tizenhármasára, addigra Marshawn Lynch is bevonatozott az endzone-ba, egy disznóbőrrel és három disznóméretű Patriots védővel a nyakában (7-7). Tom Brady kénytelen-kelletlen újabb lapáttal tett a tűzre és belekezdett a dobálózásba, amelynek a végén – a labdabirtoklás elképesztő fölénye miatt fáradó védők ellen – az endzone-ban árválkodó Rob Gronkowski kapott egy TD-passzt, jól lehet K.J. Wright képtelen volt tartani vele a lépést (14-7).

Ekkorra már bőven a félidő végét jelző two minute warning-ban jártunk, egészen pontosan 31 másodperce maradt Wilsonéknak a pontszerzésre. Futott, futtatott, passzolt, büntetésből szerzett 15 yardot és máris megérkezett a vörös zónába a fiatal irányító, engem rögvest déjavu érzés fogott el, mintha a Green Bay Packers elleni feltámadást játszaná újra a Halászsólyom csapat. Teszem hozzá, stílusosan, lévén Phoenixben vagyunk… Hat másodperccel a vége előtt mezőnygól helyett ismét Matthews villant, és azt ezt követő hangrobbanás után, egállal futhattak öltözőbe a riválisok (14-14). Erre Brady is csak egy elismerő biccentéssel tudott reagálni.

Jöhetett a várva várt Half Time Show, ahol is Katy Perry valami bádogszamár tetején vonult, azaz inkább vonaglott nyitásként a figyelem fókuszába, elénekelt néhány dallamot, és csak utána jöhetett valódi zenész (Lenny Kravitz) a színpadra, akinek a fellépése arról marad nevezetes, hogy a gitárját fallosznak nézte főhősnőnk. Pucsított még banánok közt és cápák társaságában, unaloműzőnek Missy Elliott is beszállt mellé… A végén pedig búcsúzóul belelehelte a mikrofonba, hogy „God Bless America!” és tovaszállt a fellegekbe.

Következhetett a második félidő, amit egy könnyed Steven Hauschka mezőnygóllal nyitott a Seahawks – ismételten csak Matthews hosszú elkapásának köszönhetően (14-17)! (Itt szükséges megjegyezni, hogy az alapszakaszban nulla elkapást jegyzett hősünk.) Rögtön a második játékrész elején már kivehető volt, hogy működik az egy sima, egy fordított, azaz a Patriots átment underdog-ba az első félidős dominanciát követően, hatásosnak tűnt ekkor Pete Carroll öltözői játékelemzése. Kisvártatva Bobby Wagner fülelt le egy Brady átadást és ezzel megvolt a momentum, amit Lynch mindent bedaráló futásai valamint Wilson futójátékának feléledése könnyed pontszerzésre változtatott. Wilson a három yardos vonalról egy sima play-action variációval „kínálta meg” a célterületen bóklászó Doug Baldwint – szerencséjükre a menteni igyekvő cornerback-sztár, Darrelle Revis hasra esett a bíróban (14-24).

Nagyon úgy nézett ki, hogy ez a hasra esés szimbolikus lesz, de mivel a címvédő sorra kihagyta az ellenfele kivégzésre kínálkozó lehetőségeket, erőt adott Bradyéknek a feltámadásra… Ismét jelzem, a helyszín Phoenix. Már a negyedik negyedben jártunk és akárhanyadszor is küldte le a Patriots támadóit a Seahawks védelem, Wilsonék könnyelműen (alulkoncentráltan?) nem pakoltak pontot a táblára. Meglett ennek a böjtje, ahogy szokott volt, ugyanis tíz perccel a vége előtt egy mintaszerű támadósorozat után Brady pontosan célozta meg Danny Amendolát, és rögvest három volt csak közte (21-24). (Ekkor már Cliff Avril is az öltözőben feküdt agyrázkódás miatt.) Ezt követte egy újabb örömjáték, aminek a vége – a csodálkozástól fennakadt szemű és megakadt lábú Seahawks védelem asszisztálásával – újabb TD-re sikeredett, Brady most éppen a legjobb barátját, Edelmant találta meg – láss csodát: Simon ellenfeleként! (28-24).

Két perce és pár másodperce maradt Wilsonéknak a fordításra, a mezőnygól semmit sem ér, akár halottnak a csók, hatpontos kell ide, mégpedig ízibe… Tették is a „lehetetlent”, Lynch elkapás szélső elkapó poszton, majd pár rossz átadás kísérlet után, egy hihetetlen és legfőképp utánozhatatlan Jermaine Kearse földön fetrengős labdabirtoklás az 5 yardos vonalon. Ezután a Szörnyeteg besétált az 1 yardosra, majd peregtek a másodpercek… Csak pereg, pereg, majd Wilson – mindenféle kényszertől mentesen – passzra szánja el magát és megcélozza Ricardo Lockette-et, aki keresztbe futva készülne a 10 cm-es távolság megtételére, ha a – maximum 3 yard távolságról elengedett – passz nem az ismeretlen újonc Patriots védő, egy bizonyos Malcolm Butler kezében landolt volna.

Ezzel a turnover arány 2-1-re módosult és nem mellesleg a New England Patriots – tíz év és két vesztes döntő után – megnyerte az újabb, immáron negyedik Super Bowlját. Ugyanennyinél tart az döntő legértékesebb játékosának (MVP) választott Tom Brady is, aki mindenben beérte és/vagy túlszárnyalta gyerekkori példaképét, Joe Montanát. És boldogan éltek volna, amíg meg nem halnak, ha a mérkőzés végén nem kapunk ráadásként ökölvívó bemutatót, melynek eredményeként Bruce Irvint kiállították, Gronkot majdnem kiütötték, de az egészet fogjuk inkább fel egyfajta End Time Shownak.

Megérdemelten nyert a Patriots, mi is megérdemeltük a színvonalas döntőt, aki nem látta, az pedig kialudva araszolhatott munkába a szórványos hóesésben… Bezzeg aki látta, gyorsan aludjon rá egyet, úgy sokkal könnyebb a memorizálás, egyhamar úgysem lesz ilyen nagydöntőben részünk! Azt viszont valószínűleg soha nem fogom megérteni, hogyan lehet 26 másodperccel a mérkőzés vége előtt, második kísérletre, egy yardról, egy Marshawn Lynch-csel a futók között, passzjátékot hívni a harmadik számú  elkapóra…

Facebook
Twitter
Email értesítés
RSS